HARC ERDÉLYÉRT
Jóllehet a magyar vezérkart meglepték a romániai politikai és katonai változások, az új helyzet mégsem érhette őket váratlanul, hiszen a bukaresti magyar katonai attasé, Bartha Endre vezérkari alezredes már hónapokkal előbb figyelmeztette feletteseit a román kiugrás lehetőségére. Lett volna hát idejük felkészülni rá. Sőt, ismeretesek voltak a küszöbön álló frontváltás feltételei is, mint Böhm Vilmos írt, 1947. november 5 - én kelt leveléből tudjuk. És Vörös János naplóbe - jegyzése mégis azt tanusítja, hogy a honvéd vezérkar főnöke csak Németországból hazafelé utaz - tában a sajtóból értesült a románok ,,árulásáról". Vörös János augusztus 25 - én értekezletet tartott a vezérkar főnökségén az erdélyi helyzetről. Az értekezleten elhatározták, hogy a Kárpátok védelmét dél felé is, és hogy rendszabályokat fognak foganatosítani, tekintettel a Dél - Erdélyben várható eseményekre. De senki sem látott tisztán a zavaros helyzetben. A sajtó tele volt lelkesítő, hazafias frázisokat hangoztató felhivásokkal. Az ,,oláh árulásról" cikkeztek, és arról, hogy most eljött az ideje Dél - Erdély visszaszerzésének. Még a Sztójai - kormány augusztus 26 - i ülésén is többen a délerdélyi bevonulás mellett emeltek szót. Ám annak a kormánynak a napjai akkor már meg voltak számlálva. Horthy már a Lakatos - kormány útját egyengette, s noha szíve szerint ő is magáévá tette volna Dél - Erdély visszaszerzésének gondolatát, józanul mérlegelve a politikai és a katonai helyzetet, belátta, hogy erre nincsen reális lehetőség. Heinrich Himmlernek, az ss birodalmi vezetőjének Otto Winkelmann ss - tábornokhoz, a magyarországi ss - és rendőri erők parancsnokához intézett, 1944. augusztus 25 - én kelt táviratából tudjuk, hogy -- furcsa módon -- maguk a németek ti8ltottak meg bármiféle katonai akciót Románia ellen a frontváltás után. Az említett táviratban Himmler még arra is utasítja Winkelmannt, hogy a Dél - Erdélyben tartozkodó SS - alakulatokkal azonnal vegye birtokába a Déli - Kárpátok szorosait, minthogy a Romániához tartozó Erdélyt mindenképpen tartaniuk kell. Hitler még augusztus utolsó napjaiban is abban bízott, hogy egy általa támogatott vasgárdista kormánnyal sikerült úrrá lenni a romániai helyzeten. Ha azonban beleegyezik a magyar - román fegyveres összetűzésbe, azzal maga ellen fordítja még a román nemzetiszocialistákot is. Ilyenform,án a magyar honvédség nem mozdult, de augusztus 30 - án az addig IX. hadtest parancsnokságából megalakult az új 2. magyar hadsereg parancsnoksága, az élén Veress Lajos vezérezredessel. Az új hadsereg hadrendjébe került a június óta mozgósított 7. és 9. tábori póthadosztály, valamint az 1. hadseregből augusztusban Észak - Erdélybe visszavezényelt 27. könnyű,- 25. gyalog- és 2. páncéloshadosztály. Szeptember elején Veress Lajos parancsnoksága alá került még az 1. és 2. hegyi pótdandár is. Maga a parancsnok így ír erről a háború után megjelent munkájában : ,,Az alárendelt seregtestek közül a 7. és 9. póthadosztályok kevés harcértékkel rendelkeztek. A két - két ezredből álló hadosztályok zászlóaljai csak hat golyószóróival ellátott két - két századból állottak...Tűzérségük első világháborús, elhasznált, korszerűtlen anyagból állt. Mozgé-konyguk csekély volt. Páncéltörő fegyverekkel csak kis mennyiségben tudtuk ellátni őket. Ezek német készletből származtak : a románoknak szánt és a kolozsvári elosztóállomáson, Apahidán rekedt 7,5 cm - es páncéltörő ágyukat a hadseregparancsnokságom önhatalmuan lefoglalta, és a két póthadsosztály rendelkezésére bocsátotta". A románok ellenségeskedései még augusztus végén megindultak Észak - Erdély ellen. A Sánátescu - kormány ultimátumban szólította fel a magyar kormányt a románoktól ,,elrabolt" Észak - Erdély kiűrítésére. Egyúttal megkezdődött a Romániában élő magyarok zaklatása, üldözése is, a román királyi hadsereg pedig elkezdte felvonulását az észak - erdélyi 2.magyar hadsereg ellen. Erre történeti bizonyíték egyebek között Gheorghe Mihail hadseregtábornok, a román királyi hadsereg vezérkara új főnökének és a hadsereg főparancsnokának hadműveleti utasításai is. Már a felvonulás közben is történtek azonban olyan fegyveres akciók, amelyek nagyságukkal és intenzitásukkal túllépték az e térségben már megszokott magyar -- román ellenségesksdések mértékét. Például augusztus 25 - e után Marosvásárhely környékén, szeptember elsején a Háromszék megyei Barót körzetében, majd szeptember 1 - je és 3 - aközött Sepsiszentgyörgy -- Ilyefalva vonalán reguláris román csapatok hatoltak be magyar területekre. Ezeket azonban a székely határőrség tagjai a községek sebtében felfegyverzett polgáraival együttmüködve visszavetették a határon túlra. Augusztus 30 - án a németek hadműveleti területté nyilvánították egész Kelet - Magyarországot, beleértve Észak - Erdélyt is. Miközben a német 8. és 6.hadsereg elenyésző maradványai mielőbb magyar területre szerettek volna kerülni, Veress vezérezredes felkészült a románok által bejelentett támadás megelőzésére. A szerzőhöz írott egyik levelében azt mondja erről : ,,A mi hadműveleteinket nem a határ menti csetepaték váltották ki, hanem az a tény, hogy a kormány és a legfelsőbb katonai vezetés tudomással bírt román -- szovjet fegyverszüneti feltételekről, amelyek többek között nullifikálták a második bécsi döntést, és kötelezték Romániát a németek és szövetségeseik megtámadására." Szeptember elsején a Legfelső Honvédelmi Tanács elrendelte Észak - Erdélyben az aktív határvédelmet. Három nappal később Lakatos, hosszú tépelődés után, úgy döntött a minisztertanácson, hogy túltéve magát a külpolitikai aggályokon, nem várja be a román ultimátum lejártát, hanem már másnap megindítja Erdélyben a 2.magyar hadsereg támadását. Így is történt. Miközben az ,,erdélyi fenegyerek" Atzél Ede báró, zászlós egy felderítő és zavaró -- ma azt mondanók : diverzáns -- különítmény élén a fő támadás előtti éjjel Torda előtt átment a határon, a 2. hadsereg zöme szeptember 5 - én hajnalban Kolozsvár térségéből megindította támadását. Így is történt. Miközben az ,,erdélyi fenegyerek", Atzél Ede báró, zászlós egy felderítő és zavaró -- ma azt mondanók : diverziáns -- különítmény élén a fő támadás előtti éjjel Torda előtt átment a határon, a 2. hadsereg zöme szeptember 5 - én hajnalban Kolozsvár térségéből megindította támadását. Veress Lajos csapataival Tordán át először a Maroshoz akart előretörni. Az offenzivát a 2. páncéloshadosztály támadása vezette be. A szeptember elején Aranyosgyéres, Kolozsvár és Apahida körzetében gyülekeztetett 25. gyalogosztály csak valamivel később került a Maros - vonalra. Ekkorra már Hitler is beleegyezett a magyar támadásba. Sőt, a Gruppe Siebenbürgen (erdélyi csoport) elnevezésű alkalmi harccsoporttal a németek hajlandók voltak még támogatni is a magyarok offenziváját. Veress vezérezredes ugyan soha senkinek nem mondta, hogy a 2. hadsereg titkos célja a Déli - Kárpátok elérése, az általános hadi helyzetből azonban önként adódik a következtetés, hogy a tapasztalt katona idejekorán felismerte a déli - erdélyi szorosok birtoklásának stratégiai jelentőségét. Ha ezt a célt eléri, akkor jó helyzetből és aránylag csekély erőkkel tartósan védheti Erdélyt a küszöbön álló szovjet - román offenzivával szemben. A 2. hadsereg előnyomulása Torda felé, mint Veress írja, meglepte a térségben lévő román erőket. Visszaemlékezésében a vezérezredes hangsúlyozza a hadviselés lovagias voltát. Például, a magyar fogságba esett Valentianu tábornoknak, a 20. román hadosztály parancsnokának felajánlották a szállodai hadifogságot, de ő nem fogadta el, mivel osztozni akart katonái sorsában. A magyaroknak még arra is volt gondjuk, hogy megnyugtassák a családjáért aggódó román tábornokot. Szeptember 6 - án a honvédek elérték az Aranyos folyóhoz, és átkelve rajta, több hídfőt alkottak. Ugyanakkor a Gruppe Siebenbürgen Marosludasnál majdnem hadosztájnyi erővel partot váltott. Másnap a páncélosok is elérték a Maroshoz, aés több helyütt hídfőt alkottak a túlparton. Az addigi gyors és sikeres előnyomulás több parancsnokban azt a reményt keltette, hogy a 2. hadsereg még Malinovszkij csapatainak megérkezése előtt elérheti a Dél - Kárpátok gerincét. A hadsereg ugyanis, aránylag csekély veszteséggel, három nap alatt hatvan kilométert nyomult előre. A magyar sajtó ujjongott. A lelkes hangú cikkekből azt lehetett kiolvasni, hogy Dél - Erdély most már néhány napon belül újra magyar lesz. Mint Veress Lajos írja fennebb idézett visszaemlékezésében, a hadsereg - parancsnokságnak kellett Budapesten közbelépnie, hogy megakadályozzák az ország közvéleményének téves informálását, és megóvják az ország népét a csalódástól. Veress Lajos előrelátó parancsnok volt. Amellett már a kezébe a légi felderítés jelentései is, amelyekből látta, hogy a szovjet oszlopok a Déli - Kárpátokon áthatolva Orsova és Karánsebes között északnyugati irányban törnek előre. Azonkivül ellenséges harckocsioszlopokat jeleztek Pitesti irányból is Nagyszeben felé. Ámbár a 2. hadsereg támadása szeptember 8 - án is folytatódott, Veress -- anélkül, hogy a hadműveleti terv megváltoztatásáról a csapatok parancsnokait értesítette volna -- előkészületeket tett az offenziva megállítására. K özben Románia hadat üzent Magyarországnak, és a román nagyvezérkar sietve megerősítette a Dél - Erdélyben nyolc hadosztályal védték a románok, de felvonulóban volt a 4. román hadsereg tizenkét hadosztályal és egy páncéloscsoporttal. Veresst azonban nem a román capatmozdulatok nyugtalanították, hanem a szovjet erők felvonulása. Malinovszkij hadseregcsoportja már augusztus 31 - én bevonult Bukarestbe, majd Pitesti is a birtokukba került, s Brassóban és Pitesti - en át hallatlan gyorsasággal nyomultak északnak a szovjet hadosztályok. A 2. Ukrán Front állományába ekkor negyven lövészhadosztály, három harckocsi,- két gépesített és három lovashadtest, valamint hétszázötven páncélos és több mint tizezer löveg és aknavető tartozott. Ekkora haderő ellen a silány felszerelésű, jobbára póthadosztályokból álló 2. magyar hadsereg nem valami nagy reménnyel szállhatott harcba. És nem sok hasznát láthatták a megígért német segítségnek sem, hiszen aRomániában szétszórt dél - ukrajnai német hadseregcsoport maradványai még csak ekkor gyülekeztek Észak - Erdélyben és a Mezőségen. Így történt, hogy Veress vezérezredes, józan belátással, szeptember 10 - én megállította a Maroson átkelt csapatait, s a Küküllők térségében védelemre csoportosította át őket. A harcok terhét legfőképpen a 25. gyaloghadosztály és a 2. páncéloshadosztály viselte. Mivel a 7. tábori póthadosztály szeptember 9 - én a románok megsegítésére érkezett szovjet páncélosok elől már öt kilométert hátrált, Veress az harcvonalat nagyjából a Maros -- Aranyos vonalra tette vissza. A következő hetekben súlyos elhárító harcokat vívtak Torda térségében. Ezekről az október 8 - ig elhuzódó harcokról a hadseregparancsnok bőven ír visszaemlékezéseiben. Megírja például, hogy csupán a szeptember 22 - i ütközetben két magyar hadosztály ezerkétszáz halottat és sebesültet vesztett. A 2. magyar hadsereg ekkor a 8. német hadsereggel együtt az Otto Wöhler gyalogsági tábornok parancsnoksága alá tartozó Wöhler - hadseregcsoportban harcolt. Megjegyzendő, hogy Veress és Wöhler között az első órától kezdve feszült volt a viszony. A német támogatás igazában csak szeptember 23 - ától kezdte éreztetni hatását, amikor a nyugati frontról Erdélybe érkezett német páncéloshadosztály mintegy hetven harckocsival Torda előtt, legalábbis egy időre, visszaverte az ellenség támadását. Október elején azonban a román -- szovjet erők több helyen átlépték az Aranyos folyón, és Torda október 6 - án reggel, súlyos utcai harcok után, elesett. A 2. páncéloshadosztályt ekkor már elszenvedett anyagi veszteségei miatt, feltöltés céljából, kivonták az harcvonalból. Veress a maradék seregtestekkel nem tudta tovább tartani az eredeti védelmi vonalat. Ezért a német parancsnokság jóváhagyásával október 8 - án kiadta a parancsot az általános visszavonulásra. ,,Hadseregem a Kolozsvártól közvetlenül északra lévő magaslatokra vonult vissza. Az ellenség nem üldözött. Kolozsvár október 10 - én került kiűrítésre" -- írja emlékiratában, szerényen elhalgatva, hogy mit és mennyit tett azért, hogy ,,kincses Kolozsvár" utcai harcok nélkül, a háború pusztításaitól megmenekülve vészelje át a nehéz napokat. Ha tőlle nem is, de Balogh Edgártól megtudhatjuk, hogyan kerülte el Kolozsvár, hogy utcai harcok szinterévé váljék.
Részlet Gosztolányi Péter A magyar honvédség a második világháborúban
című könyvéből.
