Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HARC ERDÉLYÉRT

 Jóllehet  a  magyar  vezérkart  meglepték  a  romániai  politikai  és  katonai  változások,  az  új  helyzet  mégsem  érhette  őket  váratlanul,  hiszen  a  bukaresti  magyar  katonai  attasé,  Bartha  Endre  vezérkari  alezredes  már  hónapokkal  előbb  figyelmeztette  feletteseit  a  román  kiugrás  lehetőségére.   Lett  volna  hát  idejük  felkészülni  rá.  Sőt,  ismeretesek  voltak  a  küszöbön  álló  frontváltás  feltételei  is,  mint  Böhm  Vilmos  írt,  1947.  november  5 - én  kelt  leveléből  tudjuk.  És  Vörös  János  naplóbe - jegyzése  mégis  azt  tanusítja,  hogy  a  honvéd  vezérkar  főnöke  csak  Németországból  hazafelé  utaz - tában  a  sajtóból  értesült  a  románok  ,,árulásáról".   Vörös  János  augusztus  25 - én  értekezletet  tartott  a  vezérkar  főnökségén  az  erdélyi  helyzetről.  Az  értekezleten  elhatározták,  hogy  a Kárpátok  védelmét  dél  felé  is,  és  hogy  rendszabályokat  fognak  foganatosítani,  tekintettel  a  Dél - Erdélyben  várható  eseményekre.  De  senki  sem  látott  tisztán  a  zavaros  helyzetben.  A  sajtó  tele  volt  lelkesítő,  hazafias  frázisokat  hangoztató  felhivásokkal.  Az  ,,oláh  árulásról"  cikkeztek,  és  arról,  hogy  most  eljött  az  ideje  Dél - Erdély  visszaszerzésének.  Még  a  Sztójai - kormány  augusztus  26 - i  ülésén  is  többen  a  délerdélyi  bevonulás  mellett  emeltek  szót.  Ám  annak  a  kormánynak  a  napjai  akkor  már  meg  voltak  számlálva.  Horthy  már  a  Lakatos - kormány  útját  egyengette,  s  noha  szíve  szerint  ő  is  magáévá  tette  volna  Dél - Erdély  visszaszerzésének  gondolatát,  józanul  mérlegelve  a  politikai  és  a  katonai  helyzetet,  belátta,  hogy  erre  nincsen  reális  lehetőség.  Heinrich  Himmlernek,  az  ss  birodalmi  vezetőjének  Otto  Winkelmann  ss - tábornokhoz,  a  magyarországi  ss - és  rendőri  erők  parancsnokához  intézett,  1944.  augusztus  25 - én  kelt  táviratából  tudjuk,  hogy -- furcsa  módon -- maguk  a  németek  ti8ltottak  meg  bármiféle  katonai  akciót  Románia  ellen  a  frontváltás  után.  Az  említett  táviratban  Himmler  még  arra  is  utasítja  Winkelmannt,  hogy  a  Dél - Erdélyben  tartozkodó  SS - alakulatokkal  azonnal  vegye  birtokába  a  Déli - Kárpátok  szorosait,  minthogy  a  Romániához  tartozó  Erdélyt  mindenképpen  tartaniuk  kell.  Hitler  még  augusztus  utolsó  napjaiban  is  abban  bízott,  hogy  egy  általa  támogatott  vasgárdista  kormánnyal  sikerült  úrrá  lenni  a  romániai  helyzeten.  Ha  azonban  beleegyezik  a  magyar - román  fegyveres  összetűzésbe,  azzal  maga  ellen  fordítja  még  a  román  nemzetiszocialistákot  is. Ilyenform,án  a  magyar  honvédség  nem  mozdult,  de  augusztus  30 - án  az  addig  IX.  hadtest  parancsnokságából  megalakult  az  új  2.  magyar  hadsereg  parancsnoksága,  az  élén  Veress  Lajos  vezérezredessel.  Az  új  hadsereg  hadrendjébe  került  a  június  óta  mozgósított  7.  és  9.  tábori  póthadosztály,  valamint  az  1.  hadseregből  augusztusban  Észak - Erdélybe  visszavezényelt  27.  könnyű,-  25.  gyalog-  és  2.  páncéloshadosztály.  Szeptember  elején  Veress  Lajos  parancsnoksága  alá  került  még  az  1.  és  2.  hegyi  pótdandár  is.  Maga  a  parancsnok  így  ír  erről  a  háború  után  megjelent  munkájában :    ,,Az  alárendelt  seregtestek  közül  a  7.  és  9.  póthadosztályok  kevés  harcértékkel  rendelkeztek.  A  két - két  ezredből  álló  hadosztályok  zászlóaljai  csak  hat  golyószóróival  ellátott  két - két  századból  állottak...Tűzérségük  első  világháborús,  elhasznált,  korszerűtlen  anyagból  állt.   Mozgé-konyguk  csekély  volt.  Páncéltörő  fegyverekkel  csak  kis  mennyiségben  tudtuk  ellátni  őket.  Ezek  német  készletből  származtak :  a  románoknak  szánt  és  a  kolozsvári  elosztóállomáson,  Apahidán  rekedt  7,5 cm - es  páncéltörő  ágyukat  a  hadseregparancsnokságom  önhatalmuan  lefoglalta,  és  a  két  póthadsosztály  rendelkezésére  bocsátotta".    A  románok  ellenségeskedései  még  augusztus  végén  megindultak  Észak - Erdély  ellen.   A  Sánátescu - kormány  ultimátumban  szólította  fel  a  magyar  kormányt  a  románoktól  ,,elrabolt"  Észak - Erdély  kiűrítésére.  Egyúttal  megkezdődött  a  Romániában  élő  magyarok  zaklatása,  üldözése  is,  a  román  királyi  hadsereg  pedig  elkezdte  felvonulását  az  észak - erdélyi  2.magyar  hadsereg  ellen.   Erre  történeti  bizonyíték  egyebek  között  Gheorghe  Mihail  hadseregtábornok,  a  román  királyi  hadsereg  vezérkara  új  főnökének  és  a  hadsereg  főparancsnokának  hadműveleti  utasításai  is.  Már  a  felvonulás  közben  is  történtek  azonban  olyan  fegyveres  akciók,  amelyek  nagyságukkal  és  intenzitásukkal  túllépték  az  e  térségben  már  megszokott  magyar -- román  ellenségesksdések  mértékét.  Például  augusztus  25 - e  után  Marosvásárhely  környékén,  szeptember  elsején  a  Háromszék  megyei  Barót  körzetében,  majd  szeptember  1 - je  és  3 - aközött  Sepsiszentgyörgy -- Ilyefalva  vonalán  reguláris  román  csapatok  hatoltak  be  magyar  területekre.   Ezeket  azonban  a  székely  határőrség  tagjai  a  községek  sebtében  felfegyverzett  polgáraival  együttmüködve  visszavetették  a  határon  túlra.  Augusztus  30 - án  a  németek  hadműveleti  területté  nyilvánították  egész  Kelet - Magyarországot,  beleértve  Észak - Erdélyt  is.  Miközben  a  német  8.  és  6.hadsereg  elenyésző  maradványai  mielőbb  magyar  területre  szerettek  volna  kerülni,  Veress  vezérezredes  felkészült  a  románok  által  bejelentett  támadás  megelőzésére.   A  szerzőhöz  írott  egyik  levelében  azt  mondja  erről :  ,,A  mi  hadműveleteinket  nem  a  határ  menti  csetepaték  váltották  ki,  hanem  az  a  tény,  hogy  a  kormány  és  a  legfelsőbb  katonai  vezetés  tudomással  bírt  román --  szovjet  fegyverszüneti  feltételekről,  amelyek  többek  között  nullifikálták  a  második  bécsi  döntést,  és  kötelezték  Romániát  a  németek  és  szövetségeseik  megtámadására."  Szeptember  elsején  a  Legfelső  Honvédelmi  Tanács  elrendelte  Észak - Erdélyben  az  aktív  határvédelmet.   Három  nappal  később  Lakatos,  hosszú  tépelődés  után,  úgy  döntött  a  minisztertanácson,  hogy  túltéve  magát  a  külpolitikai  aggályokon,  nem  várja  be  a  román  ultimátum  lejártát,  hanem  már  másnap  megindítja  Erdélyben  a  2.magyar  hadsereg  támadását.  Így  is  történt.  Miközben  az  ,,erdélyi  fenegyerek"   Atzél  Ede  báró,  zászlós  egy  felderítő  és  zavaró -- ma  azt  mondanók :  diverzáns -- különítmény  élén  a  fő  támadás  előtti  éjjel   Torda  előtt  átment  a  határon,  a  2. hadsereg  zöme  szeptember  5 - én  hajnalban  Kolozsvár  térségéből  megindította  támadását.  Így  is  történt.  Miközben  az  ,,erdélyi  fenegyerek",  Atzél  Ede  báró,  zászlós  egy  felderítő  és  zavaró -- ma  azt  mondanók :  diverziáns -- különítmény  élén  a  fő  támadás  előtti  éjjel  Torda  előtt  átment  a  határon,  a 2.  hadsereg  zöme  szeptember  5 - én  hajnalban  Kolozsvár  térségéből  megindította  támadását.   Veress  Lajos  csapataival  Tordán  át  először  a  Maroshoz  akart  előretörni.  Az  offenzivát  a  2. páncéloshadosztály  támadása  vezette  be.  A  szeptember  elején  Aranyosgyéres,  Kolozsvár  és  Apahida  körzetében  gyülekeztetett  25. gyalogosztály  csak  valamivel  később  került  a  Maros - vonalra.  Ekkorra  már  Hitler  is  beleegyezett  a  magyar  támadásba.  Sőt,  a  Gruppe  Siebenbürgen (erdélyi  csoport)  elnevezésű  alkalmi  harccsoporttal  a  németek  hajlandók  voltak  még  támogatni  is  a  magyarok  offenziváját.  Veress  vezérezredes  ugyan  soha  senkinek  nem  mondta,  hogy  a  2. hadsereg  titkos  célja  a  Déli - Kárpátok  elérése,  az  általános  hadi  helyzetből  azonban  önként  adódik  a  következtetés,  hogy  a  tapasztalt  katona  idejekorán  felismerte  a  déli - erdélyi  szorosok  birtoklásának  stratégiai  jelentőségét.  Ha  ezt  a  célt  eléri,  akkor  jó  helyzetből  és  aránylag  csekély  erőkkel  tartósan  védheti  Erdélyt  a  küszöbön  álló  szovjet - román  offenzivával  szemben.  A  2. hadsereg  előnyomulása  Torda  felé,  mint  Veress  írja,  meglepte  a  térségben  lévő  román  erőket.  Visszaemlékezésében  a  vezérezredes  hangsúlyozza  a  hadviselés  lovagias  voltát.  Például,  a  magyar  fogságba  esett  Valentianu  tábornoknak,  a  20.  román  hadosztály  parancsnokának  felajánlották  a  szállodai  hadifogságot,  de  ő  nem  fogadta  el,  mivel  osztozni  akart  katonái  sorsában.  A  magyaroknak  még  arra  is  volt  gondjuk,  hogy  megnyugtassák  a  családjáért  aggódó  román  tábornokot.   Szeptember  6 - án  a  honvédek  elérték  az  Aranyos  folyóhoz,  és  átkelve  rajta,  több  hídfőt  alkottak.   Ugyanakkor  a  Gruppe  Siebenbürgen  Marosludasnál  majdnem  hadosztájnyi  erővel  partot  váltott.  Másnap  a  páncélosok  is  elérték  a  Maroshoz,  aés  több  helyütt  hídfőt  alkottak  a  túlparton.  Az  addigi  gyors  és  sikeres  előnyomulás  több  parancsnokban  azt  a  reményt  keltette,  hogy  a  2. hadsereg  még  Malinovszkij  csapatainak  megérkezése  előtt  elérheti  a  Dél - Kárpátok  gerincét.  A  hadsereg  ugyanis,  aránylag  csekély  veszteséggel,  három  nap  alatt  hatvan  kilométert  nyomult  előre.  A  magyar  sajtó  ujjongott.  A  lelkes  hangú  cikkekből  azt  lehetett  kiolvasni,  hogy  Dél - Erdély  most  már  néhány  napon  belül  újra  magyar  lesz.  Mint  Veress  Lajos  írja  fennebb  idézett  visszaemlékezésében,  a  hadsereg - parancsnokságnak  kellett  Budapesten  közbelépnie,  hogy  megakadályozzák  az  ország  közvéleményének  téves  informálását,  és  megóvják  az  ország  népét  a  csalódástól.  Veress  Lajos  előrelátó parancsnok  volt.  Amellett  már  a  kezébe  a  légi  felderítés  jelentései  is,  amelyekből  látta,  hogy  a  szovjet  oszlopok  a  Déli - Kárpátokon  áthatolva  Orsova  és  Karánsebes  között  északnyugati  irányban  törnek  előre.  Azonkivül  ellenséges  harckocsioszlopokat  jeleztek  Pitesti  irányból  is  Nagyszeben  felé.  Ámbár  a  2. hadsereg  támadása  szeptember  8 - án  is  folytatódott,  Veress -- anélkül,  hogy  a  hadműveleti  terv  megváltoztatásáról a  csapatok  parancsnokait   értesítette  volna -- előkészületeket  tett  az  offenziva   megállítására.   K özben  Románia  hadat  üzent  Magyarországnak,  és  a  román  nagyvezérkar  sietve  megerősítette  a  Dél - Erdélyben  nyolc  hadosztályal  védték  a  románok,  de  felvonulóban  volt  a  4. román  hadsereg  tizenkét  hadosztályal  és  egy  páncéloscsoporttal.  Veresst  azonban  nem  a  román  capatmozdulatok  nyugtalanították,  hanem  a  szovjet  erők  felvonulása.  Malinovszkij  hadseregcsoportja  már  augusztus  31 - én  bevonult  Bukarestbe,  majd  Pitesti  is  a  birtokukba  került,  s  Brassóban  és  Pitesti - en  át  hallatlan  gyorsasággal  nyomultak  északnak  a  szovjet  hadosztályok.   A  2. Ukrán  Front  állományába  ekkor  negyven  lövészhadosztály,  három  harckocsi,-  két   gépesített  és  három  lovashadtest,  valamint  hétszázötven  páncélos  és  több  mint  tizezer  löveg  és  aknavető  tartozott.  Ekkora  haderő  ellen  a  silány  felszerelésű,  jobbára  póthadosztályokból  álló  2. magyar  hadsereg  nem  valami  nagy  reménnyel  szállhatott  harcba.   És  nem  sok  hasznát  láthatták  a  megígért  német  segítségnek  sem,  hiszen  aRomániában  szétszórt  dél - ukrajnai  német  hadseregcsoport  maradványai  még  csak  ekkor  gyülekeztek  Észak - Erdélyben  és  a  Mezőségen.      Így  történt,  hogy  Veress  vezérezredes,  józan  belátással,  szeptember  10 - én  megállította  a  Maroson  átkelt  csapatait,  s  a  Küküllők  térségében  védelemre  csoportosította  át  őket.   A  harcok  terhét  legfőképpen  a  25. gyaloghadosztály  és  a  2. páncéloshadosztály  viselte.   Mivel  a  7. tábori  póthadosztály  szeptember  9 - én  a  románok  megsegítésére  érkezett  szovjet  páncélosok  elől  már  öt  kilométert  hátrált,  Veress  az  harcvonalat  nagyjából  a  Maros -- Aranyos  vonalra  tette  vissza.   A  következő  hetekben  súlyos  elhárító  harcokat  vívtak  Torda  térségében.   Ezekről  az  október  8 - ig  elhuzódó  harcokról  a  hadseregparancsnok  bőven  ír  visszaemlékezéseiben.   Megírja  például,  hogy  csupán  a  szeptember  22 - i  ütközetben  két  magyar  hadosztály  ezerkétszáz  halottat  és  sebesültet  vesztett.   A  2. magyar  hadsereg  ekkor  a  8. német  hadsereggel  együtt  az  Otto  Wöhler  gyalogsági  tábornok  parancsnoksága  alá  tartozó  Wöhler - hadseregcsoportban  harcolt.   Megjegyzendő,  hogy  Veress  és  Wöhler  között  az  első  órától  kezdve  feszült  volt  a  viszony.   A  német  támogatás  igazában  csak  szeptember  23 - ától  kezdte  éreztetni  hatását,  amikor  a  nyugati  frontról  Erdélybe  érkezett  német  páncéloshadosztály  mintegy  hetven  harckocsival  Torda  előtt,  legalábbis  egy  időre,  visszaverte  az  ellenség  támadását.   Október  elején  azonban  a  román -- szovjet  erők  több  helyen  átlépték  az  Aranyos  folyón,  és  Torda  október  6 - án  reggel,  súlyos  utcai  harcok  után,  elesett.   A  2.  páncéloshadosztályt  ekkor  már  elszenvedett  anyagi  veszteségei  miatt,  feltöltés  céljából,  kivonták  az  harcvonalból.   Veress  a  maradék  seregtestekkel  nem  tudta  tovább  tartani  az  eredeti  védelmi  vonalat.   Ezért  a  német  parancsnokság  jóváhagyásával  október  8 - án  kiadta  a  parancsot  az  általános  visszavonulásra.    ,,Hadseregem  a  Kolozsvártól  közvetlenül  északra  lévő  magaslatokra  vonult  vissza.   Az  ellenség  nem  üldözött.   Kolozsvár  október  10 - én  került  kiűrítésre"  --  írja  emlékiratában,  szerényen  elhalgatva,  hogy  mit  és  mennyit  tett  azért,  hogy  ,,kincses  Kolozsvár"  utcai  harcok  nélkül,  a  háború  pusztításaitól  megmenekülve  vészelje  át  a  nehéz  napokat.   Ha  tőlle  nem  is,  de  Balogh  Edgártól  megtudhatjuk,  hogyan  kerülte  el  Kolozsvár,  hogy  utcai  harcok  szinterévé  váljék.                                                                            

                                Részlet    Gosztolányi   Péter     A  magyar  honvédség  a  második  világháborúban

                                                                                                                                                           című  könyvéből.