ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL
KI TALÁLTA FEL
A HEGEDŰT ?
De hát végül is ki, hol és mikor találta fel a hegedűt? A hegedűt az egész emberiség találta fel, és néhány ezer éves csiszoló, finomító, tökéletesített munkával ért el arra a fokra, amilyennek a XVI. század végén bresciai és cremonai hegedűként megismeri a világ, és ahonnan tovább, felfele, már nem vezetett út.
Vajon ki volt az első íjász, aki fegyverének felaljzott idegét megpengetve, hogyfeszességét ellenőrizze, elgyönyörködött az ideg, a húr zengésében? És ki volt utánna a következő, aki az íjra egy üres dobozt, kivájt tökhéjjat, köcsögöt, vagy kagylót szerelt, hogy a húr zengését felerősítse? Nagyon-nagyon régen történhetett; az így preparált íj lett az összes húros hangszerek őse; a hárfáké, gitároké, kobzáké. És elképzalhető, hogy valaki egy felajzott íjat egy másikkal súrolgatott, és találta fel a vonót, a nyirettyűt? És felfedezte, hogy az emberi énekhanghoz legközelebb álló, folyamatos, változó erősségű, árnyalható hangot csak így lehet előidézni?
A vonó, úgy látszik, keletről jött, valahonnan a kinaiak, perzsák, hinduk felől; ősi legendák szerint Ceylon szigetének egy uralkodója találta fel a ravanastront; ennek a hangszernek a leszármazottai mai napig élnek Keleten; olyan alakú, mint egy pöröly, vagy kalapács, vagy még inkább, mint egy hatalmas pipa. Egy bambuszrúdra szerelt kis szikomorfa henger, egyik végén kígyóbőrrel fedve; a rúd végén két kulcs, a két szál húrnak, amit kicsiny palló feszít a rezonáló pipafejnek; ív alakú bambuszvonó való hozzá.Mindenesetre joggal állítja Hegyesi, hogy a vonós hangszerek, s különösen maga a vonó, csak lótenyésztő vidékeken alakulhatott ki, mivel a vonó mai napig csak lószőrből készül., ezt még nem sikerült helyetesíteni semmivel, s amióta vonós hangszerekről tudunk, azok mindig lószőr vonotól szólaltak meg. Nagyon régi vonós hangszer a perzsa kemangeh, amelynek teste szögletes, trapéz alakú -- az arab rebab-nak, mert úgy játszottak rajta, hogy a vonót joformán nem is mozgatták, hanem a hangszert ingatták, rezgették ide-oda. nyilvánvaló őse -- s amelyet egy hosszú pálcikánál, faszegnél fogva támasztottak a földre. Az arab rebab gyorsan terjed a mór hódítások következtében Dél- Europában; Ibériaán keresztül hatól be Nyugat-Európába, ahol már vállhoz támasztva játszanak rajta és fidulának nevezik. A fidula szó egyesek szerint ázsiai eredetű, mások szerint a latin fides, húr jelentésű szoból ered. Viszont a fidula szoból lett a vidula, vihuele, és abból a viola ...viola, volina stb. A XI. században Frtanciaországban kifejlődik a viele de arcset, amelynek egyik névváltozata gigue, azaz kecskecimb mivel erre emlékeztetett az alakja, és ebből a német Geige :hegedeű szó.
Ám nem csak délről, északról is terjedt tek a vonósok. Ilyen az arab rebabnál jóval régebbről adatolt cruth, egy kelta hangszer, első változatai leginkább egy vonóval megszólaltatott citerára emlékeztetnek. És nyilván terjedtek Keletről is, a népvándorlás útján.... És érdekes, hogy magá- ban Olaszországban jön divatba a legkésőbb, ott, ahol majd a legnagyobb tökéletességre jut ; innet a XIII. századtól vannak adataink. A középkor végére kialakul a violák hatalmas családja, külömböző méretű és nagyon változatos húrozású és hangzású zeneszerszámok voltak ezek; discant, alto, tenor, bas, és contrabas violák. A legszebb nevű a Viola d' amore, a szerelemhegedű : nagysága megfelelt a mai mélyhegedűnek, fogólapján 6-7 bélhúr feszült, a fogólap alatt 7-14 diatonikusan vagy kromatikusan hangolt drót rezonátorhúrja volt, ezek együtthangzottak a játszóhúrokkal.
A viola de gomba, vagyis térdviola, gordonka nagyságú vomós hangszer, a mai gordonka elődje. aA külső jellegzetességei : hegyesedő test, magas oldalfalak, lapos fenék, tompa szögletek, C- alakú hanglyukak, valamint a lapos láb és lapos fogólap, gyakran rászerelt érintőkkel. Az akkordjáték könnyebb rajta, mint a mai gordonkán. A játékos térdei közé állítva használta. Fénykorában, XVI. - XVII. században rendkivül kedvelt hangszer volt.
És a sok viola közt a viola de braccio, a karviola; már a mai hegedűtartáshoz hasonlóan, a karjában tartotta a játékos. A hegedű és a brácsa közvetlen elődje. Nevéből származik a mélyhegedű -- nemzetközi műszóval ma ez a viola -- brácsa elnevezése....
A XV. század közepéről, Erdélyből származó Suki kelyhen zenészek kezében már állhoz támasztott hegedűt is megfigyelhettünk, hatalmas a vonojuk, amelynek fogoja, markolata az egész vonónak szinte a felét kiteszi. ( az biztos hogy nem rózsafából volt).
A magyar hegedű szó eredete megfejtetlen : felvetések szerint hegedűnek hangzott az eredeti alakja, s talán az ideg (vagyis húr) szó hedeg változatából jönne. Ám az biztos, hogy a középkor mélyéből ismerünk Hegedűs nevűeket, s ebből azt tételezik fel, hogy a hegedű eredetileg nemcsak vonós, hanem pengetős hangszert is jelölt volna.
A XVI. század elején tűnnek fel aztán az első igazi hegedűk, a ,,violácskák", vagyis ,,violinok" (a viola, vagy violino szóból alakul rotacizmussal a román vioará is) Az első hegedűkészítő, a mai értelemben, akinek nevét is tudjuk, Brescia városában Gasparo Berlotti (1542-1609), akit di Salo néven emlegetnek, ő alakítja ki a hegedű mai alakját. Állítólag egy francia zenész rendelt nála olyan hangszert, amely ne kísérő hangszer legyen, mint általában a violák és lantok, hanem igazi szólóhangszer. Di Salo néhány hegedűje mai napig megmaradt, de, mint Hegyesi írja, kellemes hangjuk nem túl erős, nem is lehetett az.
És utánna jönnek a kristályos hangú cremonaiak, az Amati és a Guarneri család és minden idők leghiresebb hegedűkészítője, Stradivári Antonio (1644-1737) .... Innét már mindenkinek minden eszébe jut. Csak még egy lényeges mozzanat a hegedű történetéből : Az olasz iskolák mellett volt egy tiroli iskola is; legnevesebb alalja a már emlegetett Jacob Stainer. Az ő hegedűi külömböznek a cremonai típusoktól : gömbölydedebbek, de ami a lényeges, hangjuk nem olyan gyémántkemény, hanem lágy, áttetsző. Amíg a cremonai hegedűk hangját a klarinéttal jellemzik, a Stainer-félét a fuvolával. A legérdekesebb azonban az, hogy a maguk korában, úgy tűnik, a zenészek és a hallgatók is, még Olaszországban is, a Stainer-féle érzelmes, lágy hangú hegedűket jobban szerették, mint a Stradivari-típusokat: csak a XIX. század kezdetén adta át ez végleg a helyét a Stradivari-modellnek. Végleg ? ez a kérdés._
Mert ma, úgy látszik, hogy másfél száz éves, megingathatatlannak látszó konszolídáció után -- megint mozgásba jön a hangszerek világa. Ilyen szempontból tehát -- elvileg -- a Delu-féle elképzeléseknek is van kormeghatározta alapjuk.
----------
ÓRA NÉLKÜL
Karl Linne : a neves természettúdós, olyan órát készített a xvIII. században, Uppsala svéd városban, amelynek számlapját számjegyek helyett virágok övezték. Linné abból indult ki, hogy bizonyos virágok nap nap után ugyanabban az órában nyitják és csukják a kelyhüket. Ez a virágóra hajnali háromtól éjfélig müködött, tehát attól fogva, amikor a kecskeszakál kinyít, egészen addig, amíg az ,,Éj királynője " nevű kaktusz összecsúkja kelyheit.
Utólag nyilvánvalóvá vált, hogy a növény- és állatvilág minden képviselőjének van időérzéke. Mi több, még az egysejtű élőlények napi,, programját" is pontos órarend vezérli. Ami pedig a halakat illeti, ezek meghökkenő pontossággal érzékelik az időt. Ez az időérzék nagyon hasznára van a vándormadaraknak hosszú útjaiknak során.
Hogy az rembernek is van időérzéke, azt gyakorlatból tudjuk. Vannak emberek, akik bármikor meg tudják mondani pontosan, hogy hány óra van. És kivel nem fordult már elő, hogy reggel - akár megszokásból, akár kivételesen - pontosan akkor ébredt, amikor ezt ,,tervbe vette".
Dmitrij Jelkin . profeszór, az odesszai egyetem tanára számos kisérletet végzett ezen a téren és rájött, hogy az úgynevezett ,, biológiai óra " egyik fontos tényezője a ritmus Amikor zenészeket tett próbára, megállapította hogy a tehetséggesebje egy- egy zeneszám eljátszásakór gyakran ezredmásodpercnyi pontossággal érzékeli az időt. De vajon mifélle ,,kronométer " segíti az embert az idő pontos érzékelésében ? A már említett ,, biologiai óra", amelyel a természet minden élőlényt ellátott. Az ember esetében úgy tűnik, hogy ez a biológiai óra az agy agytekervényeinek egy bizonyos helyén székel. Némely rovaroknál ezt a helyet már pontosan meg is állapították.
A biológiai óra a szaktudósok figyelmének a központjában áll, és semmi kétség nem fér hozzá, hogy rövidesen sok érdekes dolgot tudunk meg a müködéséről.
-------------
A ROHAMOSON NÖVEKEDŐ
EMBERISÉG
Talán rosszul választottuk meg ennek a ckknek a címét. Az olvasó hajlamos lesz átugrani rajta, hiszen annyi statisztikát olvasott már : 2000 ben hétmilliárd ember él a Földön, stb. Pedig most nem az emberiség számszerü növekedésérőlkivánunk szólni, hanem az egyed centiméterekben kifejezhető méreteiről, amelyek hovatovább olyan általánosakká váltak, hogy méltán beszélhetünk rohamosan növekvő emberiségről. Íme, néhány érdekes, szemléltető adat: 1877- ben egy tizenkét éves gyermek átlagos magassága 140 centiméter volt. 1956 - 58- ban már 149 centiméter, 1967- ben pedig 151. Még a köztudomásúan alacsony japánok is nem kevesebb, mint 29 millimétert nőttek 1893- tól 1925- ig, ahogyan erről a sorozóbizotságok statisztikái adatai szavahihetően beszámolnak. Míg az egyébként sem alacsony svédek is 33 millimétert nőttek ugyanebben az időszakban. Akik az eltelt évszázad ilyenszerű adatait szakszerűen számba vették, mind a fokozatos növekedésről számolnak be. És még egy jelenségről. Ez a növekedés időnként szünetelt, a néha még a visszaesés is beállt. Ki fogja véletlennek tekinteni, hogy ezek a szünetek és visszaesések a vílágháborúk, gazdasági válságok idejére estek? Ha ebben mindnyájan egyet is érthetünk, a növekedés okait illetően rendkivül eltérőek a vélemények. Van egy elmélet, amely a napsugarak hatásának tudja be az emberi test méreteinek növekedését. S mivel az aligha képzelhető el, hogy a Nap időtlen idők óta kifejtett hatásában valami egészen különleges állhatott volna be épp az eltelt évszázadban, az eredményt a modernebb, könnyebb öltözködésnek tulajdonítják, amennyiben egyre nagyobb bőrfelületet érnek egyre tartósabban a napsugarak. De akkor miért nem kezdődött meg ez a folyamat már évezredekkel ezelőtt faluhelyen? Már a fantasztikum körébe tartozik egy bizonyos Treiber 1930- as elmélete. Szerinte a fiatalok rohamos növekedése egybeesik a rádió feltalálásával, tehát a rádióhullámokkal. Igen viszont a második világháború idején, amikor a rádióközvetítések újabb csúcsokat értek el, az emberi testmagasság általában csökkent. Anélkül hogy a tudomány a végső szót kimondotta volna ebben a kérdésben, természetszerűen a jobb táplálkozásra gyanakszik, mint döntő tényezőre. A jobb és változatosabb táplálkozásra, amit a lappok példája is bizonyít. 1870 és 1930 között nomád rokonaiknál ugyanis a lányok pubertása mindig ugyanabban a korban következett be míg a városra költözőknél a korhatár nem kevesebb mint két esztendővel csökkent. De bizonyára számos más tényező is közrejátszik. Megemlítjük ezek közül a jobb lakásviszonyokat, egészségesebb munkalehetőségeket és nem utolsó sorban az orvostudomány fejlődését és ezzel párhuzamosan az általánosabbá vált orvosi kezelést. Az emberi test növéséről még azt is tudnunk kell, hogy mindig egy bizonyos korban ér el egy bizonyos határt, amely után még néhány esztendejig nő az ember, de már csak alig megállapíthatóan, a végső magasságig. Igy a század elején a korhatár férfiaknál 26 év volt, míg napjainkbanEuropában és Amerikában 18- 19 éves korban véget ér a fiúk növekedése. Tehát a nagyobb testmagasságot hamarabb érik el, amihez hozzájárul a koraibb pubertás és a gyorsabb, fokozatosabb értelmi fejlődés és éretség is. Külön érdekességként említhetjük meg, hogy ez a kérdés nemcsak a tudományt foglalkoztatja, hanem az ipart is. Igy például világ számos országában mind a konfekció- üzemeknek, mind pedig a cipőgyáraknak, bizony számolniuk kell a nagy vásárlótömegek változó mérete.
------------
BARLANGLAKÓK A HUSZADIK
SZÁZAD VÉGÉN
A tudománynépszerűsitő könyvek lapjain gyakran láthatunk már barlanglakó ősembereket. A róluk készült rajzok természetesen komoly kutatások eredményeként születtek meg, de mégis csak rajzok voltak. Mert a legjobb teleobjektív sem hatolhat el a letűnt évezredek ködébe. Elképzelhető tehát, mekkora meglepetésben volt része annak a tudományos expediciónak, amely hús- vér barlanglakókra bukkant - a huszadik század vége felé. Az eset Mindanao szigetén történt. Mindanao, a fülöp- szigetek két legjelentősebb szigetének egyike, ádáz harcok színhelye volt a második világháborúban. Nagy részét dzsungel borítja, főleg a hegyeket, amelyek a 3000 métert is elérik. Nos, ezekben a hegyekben bukkantak rá az említett expedíció a Tasadays nevű törzsre, századunk barlanglakóira. A meglepetés nyilván kölcsönös volt. Mégse higgye senki azt, hogy napjaink barlanglakói különösebben megijedtek volna. E llenkezőleg, inkább határtalan kiváncsisággal vették körül az expedició - vagy ahogyan ők mondták - az égből pottyant csoport különös öltözetű tagjait. A Mindanhao szigetén élő törzshöz hasonló primitív embereket egyébként ugyancsak nemrég Paraguayban is találtak. Másrészt, a barlanglakók is azt állítják, hogy rajtuk kivül még két csoportnak kell valahol ,, a közelben " élnie, két olyan csoportnak, amelyel a barlanglakók ,,nagyon régen " kapcsolatban állottak. Hogy mit jelent ez a ,, nagyon régen " olyan emberek tudatában, akiknek sem naptáruk nincsen, sem írni nem tudnak, azt nehéz megállapítani. Lehet néhány esztendő, de az is meglehet, hogy évtizedekről van szó. Tény az hogy a másik két csoportnak nem sikerült a nyomára bukkanni, noha az expedició vezetője, Manuel Elizalde kijelentette : ,,Mindent megteszünk, hogy őket is felkutassuk ! " De vagy nagyon messzire elvándoroltak a szinte átfésülhetetlen dzsungelben, vagy ki is pusztulhattak már azóta.
A Fülöp - szigetek kormánya védett területnek nyilvánította Cotobato tartománynak azt a 20 000 hektárát, amelynek dzsungelközepében rábukkantak a barlanglakókra. Erre a területre csak tudományos kutatók léphetnek, és csak a kormány különleges beleegyezésével. A Tasadays- törzs egyébként 24 embert számlál. A trópusi hőségben teljesen ruhátlanul járnak, és csak különféle gyökerekkel, pálmafák ágának a belével és vadon termő gyümölcsökkel valamint virágokkal élnek. Még a primitív vadászat fogalma is ismeretlen előttük. Egyszerű táplálkozásuk egy különös dologra hívja fel a figyelmet. Köztudomású, hogy a só nélkülözhetetlen alkotórésze az emberi tápláléknak. A Tasadays- törzs pedig még csak nemis ismeri a sót. Az expedició orvosa, Saturnino Rebong doktor, megpróbált rájönni, hogyan kerülhet só a törzs tagjainak szervezetébe, de nem talált kielégítő választ. Nincs tehát kizárva, hogy a barlanglakók egyszerű életmódja megkérdőjelezi a só feltétlen szükségességét az emberi szervezet kifejlődéséhez és fenntartásához. Ami az élettan szempontjából rendkívűl meglepő lenne, és fölötte valószínűtlen. A jóindulatú barátságos törzs fölfedezése valóságos főnyereménye a tudománynak. Valószinüleg számos, eddig még nyitott kérdésre választ fog adni, és még hosszú ideig foglalkoztatni fogja a biológia művelőit, kutatóit.
------------
A BAHAMA - SZIGETEK
REJTÉLYE
Egy Robert Brush nevű pilóta, aki a Bahama - szigetek felett repült, valami különöset látott a tengerben Andras szigetektől északra. Több kört írt le a lelőhely felett, és fényképeket is készített, amelyek annak idején számos képesújságban megjelentek. Miután kiderült, hogy mintegy hat méterrel a víz alatt valamílyen ősrégi építmény maradványai találhatók, a régészek érdeklődése a Bahama - szigetek felé fordult. Eszükbe jutott a mexikói legenda, amely szerint valaha rég feketeszakálas emberek jöttek kelet felől ( tehát az óvilág felől ), és aztán hazamentek azzal az ígérettel, hogy még vissza fognak térni. No de a legendától a valóságig hosszú és rögös az út. Az alaposabb kutatások határozottan megállapították, hogy Andras szigetétől északra valamilyen fal húzódik, amely négy méter széles, hatvan méter hosszú, és amelynek mértani szabályossága emberi kéz művét sejteti benne. Csakhogy a vélemények megoszlottak. Egyesek szerint valóban olyan emberi építményről van szó, amelyet a tenger vize elborított, mások viszont azt állítják, hogy cementet szállító hajók sülyedtek el az illető helyen s a többi már csak a víz műve volt. Az sem érdektelen, hogy a laboratóriumi elemzések kimutatták : a falak mintegy ötezer évesek. De ötezer évvel ezelőtt semmiféle amerikai civilizációról nem tudunk ! A cementet szállító hajók feltételezése ellen szól az, hogy sehol semilyen följegyzés nem tesz említést ilyenszerű hajók elsülyedéséről. Holott ennek valami nyoma kellett volna hogy maradjon. Az is érdekes, amit az életüket kockáztató búvárok mondanak ( a sziget körül rengeteg a cápa ). Szerintük a fal nem érinti a tenger fenekét, hanem három kúpalakú oszlopon nyugszik. A legtetszetősebb és legizgalmasabb elmélet eddig az, hogy a fal egy kikötő maradványa, és nincs kizárva, hogy ezt a kikötőt az óvilágból érkező hajósok építették. Emelett szól az, hogy mind a kedvező szelek, mind pedig a Golf áramlat, errefelé hoznák a hajót Európából, ahogyan Kolumbusz is körülbelül ide jutott. A tenger alatti fal rejtélye nyilván még számos újdonsággal szolgál. . . a régészeknek.
