Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÉRDEKESSÉGEK A NAGYVILÁGBÓL

             KI  TALÁLTA  FEL

                           A  HEGEDŰT ?  

De  hát  végül  is  ki,  hol  és  mikor  találta  fel  a  hegedűt?  A  hegedűt  az  egész  emberiség  találta  fel,  és  néhány  ezer  éves  csiszoló,  finomító,  tökéletesített  munkával  ért  el  arra  a  fokra,  amilyennek  a  XVI.  század  végén  bresciai  és  cremonai  hegedűként  megismeri  a  világ,  és  ahonnan  tovább,  felfele,  már  nem  vezetett  út.

 Vajon  ki  volt  az  első  íjász, aki  fegyverének  felaljzott  idegét  megpengetve,  hogyfeszességét  ellenőrizze,  elgyönyörködött  az  ideg,  a  húr  zengésében?   És  ki  volt  utánna  a  következő,  aki  az  íjra  egy  üres  dobozt,  kivájt  tökhéjjat,  köcsögöt,  vagy  kagylót  szerelt,  hogy  a  húr  zengését  felerősítse?  Nagyon-nagyon  régen  történhetett;  az  így  preparált  íj  lett  az  összes  húros  hangszerek  őse;  a  hárfáké,  gitároké,  kobzáké.  És  elképzalhető,  hogy  valaki  egy  felajzott  íjat  egy  másikkal  súrolgatott,  és  találta  fel  a  vonót,  a  nyirettyűt?  És  felfedezte,  hogy  az  emberi  énekhanghoz  legközelebb  álló,  folyamatos,  változó  erősségű,  árnyalható  hangot  csak  így  lehet  előidézni?

 A  vonó,  úgy  látszik,  keletről  jött,  valahonnan  a  kinaiak,  perzsák,  hinduk  felől;  ősi  legendák  szerint  Ceylon  szigetének  egy  uralkodója  találta  fel  a  ravanastront;  ennek  a  hangszernek  a  leszármazottai  mai  napig  élnek  Keleten;  olyan  alakú,  mint  egy  pöröly,  vagy  kalapács,  vagy  még  inkább,  mint  egy  hatalmas  pipa.  Egy  bambuszrúdra  szerelt  kis  szikomorfa  henger,  egyik  végén  kígyóbőrrel  fedve;  a  rúd  végén  két  kulcs,  a  két  szál  húrnak,  amit  kicsiny  palló  feszít  a  rezonáló  pipafejnek;  ív  alakú  bambuszvonó  való  hozzá.Mindenesetre  joggal  állítja  Hegyesi,  hogy  a  vonós  hangszerek,  s  különösen  maga  a  vonó,  csak  lótenyésztő  vidékeken  alakulhatott  ki,  mivel  a  vonó  mai  napig  csak  lószőrből  készül.,  ezt  még  nem  sikerült  helyetesíteni  semmivel,  s  amióta  vonós  hangszerekről  tudunk,  azok  mindig  lószőr  vonotól  szólaltak  meg.  Nagyon  régi  vonós  hangszer  a  perzsa  kemangeh,  amelynek  teste  szögletes,  trapéz  alakú  --  az  arab  rebab-nak,  mert  úgy  játszottak  rajta,  hogy  a  vonót  joformán  nem  is  mozgatták,  hanem  a  hangszert  ingatták,  rezgették  ide-oda.  nyilvánvaló  őse  --  s  amelyet  egy  hosszú  pálcikánál,  faszegnél  fogva  támasztottak  a  földre.  Az  arab  rebab  gyorsan  terjed  a  mór  hódítások  következtében  Dél- Europában;  Ibériaán  keresztül  hatól  be  Nyugat-Európába,  ahol  már  vállhoz  támasztva  játszanak  rajta  és  fidulának  nevezik.  A   fidula  szó  egyesek  szerint  ázsiai  eredetű,  mások  szerint  a  latin  fides,  húr  jelentésű  szoból  ered.  Viszont  a  fidula  szoból  lett  a  vidula,  vihuele,  és  abból  a  viola ...viola,  volina  stb.   A  XI.  században  Frtanciaországban  kifejlődik  a  viele  de  arcset,  amelynek  egyik  névváltozata  gigue,  azaz  kecskecimb  mivel  erre  emlékeztetett  az  alakja,  és  ebből  a  német  Geige  :hegedeű  szó.

 Ám  nem  csak  délről,  északról  is  terjedt  tek  a  vonósok.  Ilyen  az  arab  rebabnál  jóval  régebbről  adatolt  cruth,  egy  kelta  hangszer,  első  változatai  leginkább  egy  vonóval  megszólaltatott  citerára  emlékeztetnek.  És  nyilván  terjedtek  Keletről  is,  a  népvándorlás  útján....  És  érdekes,  hogy magá-  ban  Olaszországban  jön  divatba  a  legkésőbb,  ott,  ahol  majd  a  legnagyobb  tökéletességre  jut ;  innet  a  XIII.  századtól  vannak  adataink.  A  középkor  végére  kialakul  a  violák  hatalmas  családja,  külömböző  méretű  és  nagyon  változatos  húrozású  és  hangzású  zeneszerszámok  voltak  ezek;  discant,  alto,  tenor,  bas,  és  contrabas  violák.  A  legszebb  nevű  a  Viola  d' amore,  a  szerelemhegedű :  nagysága  megfelelt  a  mai  mélyhegedűnek,  fogólapján  6-7  bélhúr  feszült,  a  fogólap  alatt  7-14  diatonikusan  vagy  kromatikusan  hangolt  drót  rezonátorhúrja  volt,  ezek  együtthangzottak  a  játszóhúrokkal.

 A   viola  de  gomba,  vagyis  térdviola,  gordonka  nagyságú  vomós  hangszer,  a  mai  gordonka  elődje.  aA  külső  jellegzetességei :  hegyesedő  test,  magas  oldalfalak,  lapos  fenék,  tompa  szögletek,  C- alakú  hanglyukak,  valamint  a  lapos  láb  és  lapos  fogólap,  gyakran  rászerelt  érintőkkel.  Az  akkordjáték  könnyebb  rajta,  mint  a  mai  gordonkán.  A  játékos  térdei  közé  állítva  használta.  Fénykorában,  XVI. - XVII.  században  rendkivül  kedvelt  hangszer  volt.

 És  a  sok  viola  közt  a  viola de braccio,  a  karviola;  már  a  mai  hegedűtartáshoz  hasonlóan,  a  karjában  tartotta  a  játékos.  A  hegedű  és  a  brácsa  közvetlen  elődje.  Nevéből  származik  a  mélyhegedű  --  nemzetközi  műszóval  ma  ez  a  viola  --  brácsa  elnevezése....

A  XV.  század  közepéről,  Erdélyből  származó  Suki  kelyhen  zenészek  kezében  már  állhoz  támasztott  hegedűt  is  megfigyelhettünk,  hatalmas  a  vonojuk,  amelynek  fogoja,  markolata  az  egész  vonónak  szinte  a  felét  kiteszi. ( az  biztos  hogy  nem  rózsafából  volt).

 A  magyar  hegedű  szó  eredete  megfejtetlen :  felvetések  szerint  hegedűnek  hangzott  az  eredeti  alakja,  s  talán  az  ideg (vagyis  húr)  szó  hedeg  változatából  jönne.  Ám  az  biztos,  hogy  a  középkor  mélyéből  ismerünk  Hegedűs  nevűeket,  s  ebből  azt  tételezik  fel,  hogy  a  hegedű  eredetileg  nemcsak  vonós,  hanem  pengetős  hangszert  is  jelölt  volna.

A  XVI.  század  elején  tűnnek  fel  aztán  az  első  igazi  hegedűk,  a  ,,violácskák",  vagyis  ,,violinok"  (a  viola,  vagy  violino  szóból  alakul  rotacizmussal  a  román  vioará  is)  Az  első  hegedűkészítő,  a  mai  értelemben,  akinek  nevét  is  tudjuk,  Brescia  városában  Gasparo  Berlotti  (1542-1609),  akit    di  Salo  néven  emlegetnek,  ő  alakítja  ki  a  hegedű  mai  alakját.  Állítólag  egy  francia  zenész  rendelt  nála  olyan  hangszert,  amely  ne  kísérő  hangszer  legyen,  mint  általában  a  violák  és  lantok,  hanem  igazi  szólóhangszer.  Di  Salo  néhány  hegedűje  mai  napig  megmaradt,  de,  mint  Hegyesi  írja,  kellemes  hangjuk  nem  túl  erős,  nem  is  lehetett  az.

 És  utánna  jönnek  a  kristályos  hangú  cremonaiak,  az  Amati  és  a  Guarneri  család  és  minden  idők  leghiresebb  hegedűkészítője,  Stradivári  Antonio  (1644-1737) .... Innét  már  mindenkinek  minden  eszébe  jut.  Csak  még  egy  lényeges  mozzanat  a  hegedű  történetéből :  Az  olasz  iskolák  mellett  volt  egy  tiroli  iskola  is;  legnevesebb  alalja  a  már  emlegetett  Jacob  Stainer.  Az  ő  hegedűi  külömböznek  a cremonai  típusoktól :  gömbölydedebbek,  de  ami  a  lényeges,  hangjuk  nem  olyan  gyémántkemény,  hanem  lágy,  áttetsző.  Amíg  a  cremonai  hegedűk  hangját  a  klarinéttal  jellemzik,  a  Stainer-félét  a  fuvolával.  A  legérdekesebb  azonban  az,  hogy  a  maguk  korában,  úgy  tűnik,  a  zenészek  és  a  hallgatók  is,  még  Olaszországban  is,  a  Stainer-féle  érzelmes,  lágy  hangú  hegedűket  jobban  szerették,  mint  a  Stradivari-típusokat:  csak  a  XIX.  század  kezdetén  adta  át  ez  végleg  a  helyét  a  Stradivari-modellnek.   Végleg ? ez  a  kérdés._

Mert  ma,  úgy  látszik,  hogy  másfél  száz  éves,  megingathatatlannak  látszó  konszolídáció  után  --  megint  mozgásba  jön  a  hangszerek  világa.  Ilyen  szempontból  tehát  --  elvileg  --  a  Delu-féle  elképzeléseknek  is  van  kormeghatározta  alapjuk.

                                 ---------- 

                            ÓRA  NÉLKÜL 

 Karl  Linne :  a  neves  természettúdós,  olyan  órát  készített  a  xvIII.  században,  Uppsala  svéd  városban,  amelynek  számlapját  számjegyek  helyett  virágok  övezték.   Linné  abból  indult  ki,  hogy  bizonyos  virágok  nap  nap  után  ugyanabban  az  órában  nyitják  és  csukják    a  kelyhüket.   Ez  a  virágóra  hajnali  háromtól  éjfélig  müködött,  tehát  attól  fogva,  amikor  a  kecskeszakál  kinyít,  egészen  addig,  amíg  az  ,,Éj  királynője "  nevű  kaktusz  összecsúkja  kelyheit.

Utólag  nyilvánvalóvá  vált,  hogy  a  növény-  és  állatvilág  minden  képviselőjének  van  időérzéke.   Mi  több,  még  az  egysejtű  élőlények  napi,, programját"  is  pontos  órarend  vezérli.   Ami  pedig  a  halakat  illeti,  ezek  meghökkenő  pontossággal  érzékelik  az  időt.   Ez  az  időérzék  nagyon  hasznára  van  a  vándormadaraknak  hosszú  útjaiknak  során.

Hogy  az  rembernek  is  van  időérzéke,  azt  gyakorlatból  tudjuk.   Vannak  emberek,  akik  bármikor  meg  tudják  mondani  pontosan,  hogy  hány  óra  van.   És  kivel  nem  fordult  már  elő,  hogy  reggel -  akár  megszokásból,  akár  kivételesen  -   pontosan  akkor  ébredt,  amikor  ezt  ,,tervbe  vette".

Dmitrij  Jelkin .  profeszór,  az  odesszai  egyetem  tanára  számos  kisérletet  végzett  ezen  a  téren  és  rájött,  hogy  az  úgynevezett  ,, biológiai  óra "  egyik  fontos tényezője    a  ritmus   Amikor  zenészeket  tett  próbára,  megállapította  hogy  a  tehetséggesebje  egy- egy  zeneszám  eljátszásakór  gyakran  ezredmásodpercnyi  pontossággal  érzékeli  az  időt.    De  vajon  mifélle  ,,kronométer "  segíti  az  embert  az  idő  pontos  érzékelésében ?   A  már  említett  ,, biologiai  óra",  amelyel  a  természet  minden  élőlényt  ellátott.   Az  ember  esetében  úgy  tűnik,  hogy  ez  a  biológiai  óra  az  agy  agytekervényeinek  egy  bizonyos  helyén  székel.   Némely  rovaroknál  ezt  a  helyet  már  pontosan  meg  is  állapították.

A  biológiai  óra  a  szaktudósok  figyelmének  a  központjában  áll,  és  semmi  kétség  nem  fér  hozzá,  hogy  rövidesen  sok  érdekes  dolgot  tudunk  meg  a  müködéséről.

                                               -------------

             A ROHAMOSON NÖVEKEDŐ 

                               EMBERISÉG

 

  Talán  rosszul  választottuk  meg  ennek   a  ckknek  a  címét.  Az  olvasó  hajlamos  lesz  átugrani  rajta,  hiszen  annyi  statisztikát  olvasott  már :  2000  ben  hétmilliárd  ember  él  a  Földön,  stb.   Pedig  most  nem  az  emberiség  számszerü  növekedésérőlkivánunk  szólni,  hanem  az  egyed  centiméterekben  kifejezhető  méreteiről,  amelyek  hovatovább  olyan  általánosakká  váltak,  hogy  méltán  beszélhetünk  rohamosan  növekvő  emberiségről.   Íme,  néhány  érdekes,  szemléltető   adat:   1877- ben  egy  tizenkét  éves  gyermek  átlagos  magassága  140 centiméter  volt.   1956 - 58-  ban  már  149 centiméter,  1967- ben  pedig  151.   Még  a  köztudomásúan  alacsony  japánok  is  nem  kevesebb,  mint  29  millimétert  nőttek  1893- tól  1925- ig,  ahogyan  erről  a  sorozóbizotságok  statisztikái  adatai  szavahihetően  beszámolnak.   Míg  az  egyébként  sem  alacsony  svédek  is  33  millimétert  nőttek  ugyanebben  az  időszakban.   Akik  az  eltelt  évszázad  ilyenszerű  adatait  szakszerűen  számba  vették,  mind  a  fokozatos  növekedésről  számolnak  be.   És  még  egy  jelenségről.   Ez  a  növekedés  időnként  szünetelt,  a  néha  még  a  visszaesés  is  beállt.   Ki  fogja  véletlennek  tekinteni,  hogy  ezek  a  szünetek  és  visszaesések  a  vílágháborúk,  gazdasági  válságok  idejére  estek?    Ha  ebben  mindnyájan  egyet  is  érthetünk,  a  növekedés  okait  illetően  rendkivül  eltérőek  a  vélemények.   Van  egy  elmélet,  amely  a  napsugarak  hatásának  tudja  be  az  emberi  test  méreteinek  növekedését.   S  mivel  az  aligha  képzelhető  el,  hogy  a  Nap  időtlen  idők  óta  kifejtett  hatásában  valami  egészen  különleges  állhatott  volna  be  épp  az  eltelt  évszázadban,  az  eredményt  a  modernebb,  könnyebb  öltözködésnek  tulajdonítják,  amennyiben  egyre  nagyobb  bőrfelületet  érnek  egyre  tartósabban  a  napsugarak.   De  akkor  miért  nem  kezdődött  meg  ez  a   folyamat  már  évezredekkel ezelőtt  faluhelyen?   Már  a  fantasztikum  körébe  tartozik  egy  bizonyos  Treiber  1930-  as  elmélete.   Szerinte  a  fiatalok  rohamos  növekedése  egybeesik  a  rádió  feltalálásával,  tehát  a  rádióhullámokkal.   Igen  viszont  a  második  világháború  idején,  amikor  a  rádióközvetítések  újabb  csúcsokat  értek  el,  az  emberi  testmagasság  általában  csökkent.   Anélkül  hogy  a  tudomány  a  végső  szót  kimondotta  volna  ebben  a  kérdésben,  természetszerűen  a  jobb  táplálkozásra  gyanakszik,  mint  döntő  tényezőre.   A  jobb  és  változatosabb  táplálkozásra,  amit  a  lappok  példája  is  bizonyít.   1870  és  1930  között  nomád  rokonaiknál  ugyanis  a  lányok  pubertása  mindig  ugyanabban  a  korban  következett  be  míg  a  városra  költözőknél  a  korhatár  nem  kevesebb  mint  két  esztendővel  csökkent.   De  bizonyára  számos  más  tényező  is  közrejátszik.   Megemlítjük  ezek  közül  a  jobb  lakásviszonyokat,  egészségesebb  munkalehetőségeket  és  nem  utolsó  sorban  az  orvostudomány  fejlődését  és  ezzel  párhuzamosan  az  általánosabbá  vált  orvosi  kezelést.   Az  emberi  test  növéséről  még  azt  is  tudnunk  kell,  hogy  mindig  egy  bizonyos  korban  ér  el  egy  bizonyos  határt,  amely  után  még  néhány  esztendejig  nő  az  ember,  de  már  csak  alig  megállapíthatóan,  a  végső  magasságig.   Igy  a  század  elején  a  korhatár  férfiaknál  26  év  volt,  míg  napjainkbanEuropában  és  Amerikában  18- 19  éves  korban  véget  ér  a  fiúk  növekedése.   Tehát  a  nagyobb  testmagasságot  hamarabb  érik  el,  amihez  hozzájárul  a  koraibb  pubertás  és  a  gyorsabb,  fokozatosabb  értelmi  fejlődés  és  éretség  is.   Külön  érdekességként  említhetjük  meg,  hogy  ez  a  kérdés  nemcsak  a  tudományt  foglalkoztatja,  hanem  az  ipart  is.   Igy  például  világ  számos  országában  mind  a  konfekció-  üzemeknek,  mind  pedig  a  cipőgyáraknak,  bizony  számolniuk  kell  a  nagy  vásárlótömegek  változó  mérete.

                                            ------------

                 BARLANGLAKÓK  A  HUSZADIK 

                                            SZÁZAD  VÉGÉN

                                                                 

 A  tudománynépszerűsitő  könyvek  lapjain  gyakran  láthatunk  már  barlanglakó   ősembereket.  A  róluk  készült  rajzok  természetesen  komoly  kutatások  eredményeként  születtek  meg,  de  mégis  csak  rajzok  voltak.   Mert  a  legjobb  teleobjektív  sem  hatolhat  el  a  letűnt  évezredek  ködébe.   Elképzelhető  tehát,  mekkora  meglepetésben  volt  része  annak  a  tudományos  expediciónak,  amely  hús- vér  barlanglakókra  bukkant - a  huszadik  század  vége  felé.  Az  eset  Mindanao  szigetén  történt.   Mindanao,  a  fülöp- szigetek  két  legjelentősebb  szigetének  egyike,  ádáz  harcok  színhelye  volt  a  második  világháborúban.  Nagy  részét  dzsungel  borítja,  főleg  a  hegyeket,  amelyek  a  3000  métert  is  elérik.   Nos,  ezekben  a  hegyekben  bukkantak  rá  az  említett  expedíció  a  Tasadays  nevű  törzsreszázadunk  barlanglakóira.   A  meglepetés  nyilván  kölcsönös  volt.   Mégse  higgye  senki  azt,  hogy  napjaink  barlanglakói  különösebben  megijedtek  volna.   E llenkezőleg,  inkább  határtalan  kiváncsisággal  vették  körül  az  expedició - vagy  ahogyan  ők  mondták -  az  égből  pottyant  csoport  különös  öltözetű  tagjait.   A  Mindanhao  szigetén  élő  törzshöz  hasonló  primitív  embereket  egyébként  ugyancsak  nemrég  Paraguayban  is  találtak.   Másrészt,  a  barlanglakók  is  azt  állítják,  hogy  rajtuk  kivül  még  két  csoportnak  kell  valahol  ,, a  közelben "  élnie,  két  olyan  csoportnak,  amelyel  a  barlanglakók  ,,nagyon  régen "  kapcsolatban  állottak.   Hogy  mit  jelent  ez  a  ,, nagyon  régen "  olyan  emberek  tudatában,  akiknek  sem  naptáruk  nincsen,  sem  írni  nem  tudnak,  azt  nehéz  megállapítani.   Lehet  néhány  esztendő,  de  az  is  meglehet,  hogy  évtizedekről  van  szó.   Tény  az  hogy  a  másik  két  csoportnak  nem  sikerült  a  nyomára  bukkanni,  noha  az  expedició  vezetője,  Manuel  Elizalde  kijelentette :  ,,Mindent  megteszünk,  hogy  őket  is  felkutassuk ! "   De  vagy  nagyon  messzire  elvándoroltak  a  szinte  átfésülhetetlen  dzsungelben,  vagy  ki  is  pusztulhattak  már  azóta.  

  A  Fülöp - szigetek  kormánya  védett  területnek  nyilvánította  Cotobato  tartománynak  azt  a  20 000  hektárát,  amelynek  dzsungelközepében  rábukkantak  a  barlanglakókra.   Erre  a  területre  csak  tudományos  kutatók  léphetnek,  és  csak  a  kormány  különleges  beleegyezésével.    A  Tasadays- törzs  egyébként  24  embert  számlál.   A  trópusi  hőségben  teljesen  ruhátlanul  járnak,  és  csak  különféle  gyökerekkel,  pálmafák  ágának  a  belével  és  vadon  termő  gyümölcsökkel  valamint  virágokkal  élnek.   Még  a  primitív  vadászat  fogalma  is  ismeretlen  előttük.  Egyszerű  táplálkozásuk  egy  különös  dologra  hívja  fel  a  figyelmet.   Köztudomású,  hogy  a  só  nélkülözhetetlen  alkotórésze  az  emberi  tápláléknak.   A  Tasadays-  törzs  pedig  még  csak  nemis  ismeri  a  sót.   Az  expedició  orvosa,  Saturnino  Rebong  doktor,  megpróbált  rájönni,  hogyan  kerülhet  só  a  törzs  tagjainak  szervezetébe,  de  nem  talált  kielégítő  választ.     Nincs  tehát  kizárva,  hogy  a  barlanglakók  egyszerű  életmódja  megkérdőjelezi  a  só  feltétlen  szükségességét  az  emberi  szervezet  kifejlődéséhez  és  fenntartásához.   Ami  az  élettan  szempontjából  rendkívűl  meglepő  lenne,  és  fölötte  valószínűtlen.    A  jóindulatú  barátságos  törzs  fölfedezése  valóságos  főnyereménye  a  tudománynak.   Valószinüleg  számos,  eddig  még  nyitott  kérdésre  választ  fog  adni,  és  még  hosszú  ideig  foglalkoztatni  fogja  a  biológia  művelőit,  kutatóit.

                                                   ------------

                           A  BAHAMA - SZIGETEK

                                                     REJTÉLYE

 

Egy  Robert  Brush  nevű  pilóta,  aki  a  Bahama - szigetek  felett  repült,  valami  különöset  látott  a  tengerben  Andras  szigetektől  északra.   Több  kört  írt  le  a  lelőhely  felett,  és  fényképeket  is  készített,  amelyek  annak  idején  számos  képesújságban  megjelentek.   Miután  kiderült,  hogy  mintegy  hat  méterrel  a  víz  alatt  valamílyen  ősrégi  építmény  maradványai  találhatók,  a  régészek  érdeklődése  a  Bahama - szigetek  felé  fordult.   Eszükbe  jutott  a  mexikói  legenda,  amely  szerint  valaha  rég  feketeszakálas  emberek  jöttek  kelet  felől ( tehát  az  óvilág  felől ),  és  aztán  hazamentek  azzal  az  ígérettel,  hogy  még  vissza  fognak  térni.   No  de  a  legendától  a  valóságig  hosszú  és  rögös  az  út.   Az  alaposabb  kutatások  határozottan  megállapították,  hogy  Andras  szigetétől  északra  valamilyen  fal  húzódik,  amely  négy  méter  széles,  hatvan  méter  hosszú,  és  amelynek  mértani  szabályossága  emberi  kéz  művét  sejteti  benne.   Csakhogy  a  vélemények  megoszlottak.   Egyesek  szerint  valóban  olyan  emberi  építményről  van  szó,  amelyet  a  tenger  vize  elborított,  mások  viszont  azt  állítják,  hogy  cementet  szállító  hajók  sülyedtek  el  az  illető  helyen  s  a  többi  már  csak  a  víz  műve  volt.   Az  sem  érdektelen,  hogy  a  laboratóriumi  elemzések  kimutatták :  a  falak  mintegy  ötezer  évesek.   De  ötezer  évvel  ezelőtt  semmiféle  amerikai  civilizációról  nem  tudunk !   A  cementet  szállító  hajók  feltételezése  ellen  szól  az,  hogy  sehol  semilyen  följegyzés  nem  tesz  említést  ilyenszerű  hajók  elsülyedéséről.  Holott  ennek  valami  nyoma  kellett  volna  hogy  maradjon.   Az  is  érdekes,  amit  az  életüket  kockáztató  búvárok  mondanak ( a  sziget  körül  rengeteg  a  cápa ).   Szerintük  a  fal  nem  érinti  a  tenger  fenekét,  hanem  három  kúpalakú  oszlopon  nyugszik.   A  legtetszetősebb  és  legizgalmasabb  elmélet  eddig  az,  hogy  a  fal  egy  kikötő  maradványa,  és  nincs  kizárva,  hogy  ezt  a  kikötőt  az  óvilágból  érkező  hajósok  építették.   Emelett  szól  az,  hogy  mind  a  kedvező  szelek,  mind  pedig  a  Golf  áramlat,  errefelé  hoznák  a  hajót  Európából,  ahogyan  Kolumbusz  is  körülbelül  ide  jutott.   A  tenger  alatti  fal  rejtélye  nyilván  még  számos  újdonsággal  szolgál. . . a  régészeknek.